'The longest day must have an end' Egyszer minden elmúlik! Helyet ad valami másnak ami rossz/rosszabb vagy épp jó/jobb. bárhogy is van, semmi nem tart örökké. Azt mondják, a szerelem...tarthat örökké? Hát erről csak 70-80 év múlva nyilatkozhatnék. De látok amit látok,s szörnyen ritka ami "örökké" tart. Már csak biológiailag sem lehetséges, mert elsősorban a szerelem egy idő után átalakul szeretetté/megszokássá s noha lehet vki 50 éve szereti párját, de egy ideje már biztos nem szerelemből! Másrészt a szexszualitás szempontjából: hisz tudjuk ugye,hogy az ezért felelős hormonok öregkorra jelentősen csökkennek, s már nem éreznek "vágyat" egymás iránt. És valljuk be, azért a szexszualitásnak jelentős része van egy kapcsolatban,elvégre ott teljesedik ki. De ha a szerelem se tart örökké, akkor mi? Semmi. Bármilyen keserves,kegyetlen fájdalom kínoz,fojtogat, NEM tart örökké!! Mert a lélek előb-utóbb, (nem ez a megfelelő szó rá, de másképp nem tudom mondani) "hozzászokik". Tudomásul veszi, hogy valami megváltozott. (Esetleg ha erre rövid időn belül képtelen akkor ismét az öngyilkosságnál lyukkadnunk ki.). Szóval ha tudomásul veszi... például: egy hozzátartozó elvesztése.Eleinte szönyű minden, sötétbe borul számára a világ. Állandóan rá gondol, idézi az emlékezetes pillanatokat (mazoista módjára). Sír, s a sírás tisztítja az elmét, a tudatot, s keményíti a szívet. Aztán amikor kezdi tudomásul venni,s próbálni felfogni, átértékelni az életet. Elgondolja, mi lesz most??Elképzeli a jövőt, ami nélküle sivár. De ha élni akar, vállalnia kell.(Ha meg nem...akkor nem,Semmi se kötelező.). Aztán még mindig minden gondolata körülötte forog, de megpróbál visszaállni az élere.Aztán nap telik nap után, hetek, s valahogy mégis rááll az "új életre",ami szegényebb, s más, de nem lehet mit tenni. Meg kell szokni.És így is tesz. Ez minden fájdalomra igaz. Az eset súlyosságától függ, milyen hosszú a feldolgozás ideje. Ha valaki nem mutatja ki, attól még lehet, hogy belül nagyon is szenved.Szóval nem kell érzéketlennek venni valakit, ha pl nem sír, amikor "illene" sírni. Az őszinte érzelmeket nem lehet irányítani.A hamis könnyekre semmi szükség. Aki némán szenved,magában...ez a szenvedés sokkal tovább tart, mint az amikor valaki kisírja magát teljes szívéből/erejéből (hisz leírtam fenn a sírás jótékony hatását). Némán, belül emészti magát. Örökké? Nem. Évekig. De egyszer enyhül, s ha nem is teljesen, de múlni fog. Tapasztalat. Az ember mindent meg tud szokni, vagy legalábbis kísérletet tesz rá. És ha teljességgel lehetetlen, akkor ugye ott van az a >másik< megoldás is... Örökké tartó boldogság? Álom csupán. A boldog percekre, órákra akár heteket, hónapokat is várhatunk, s percek/órák alatt tovaszáll. Utána marad a sivár jelen. Sivár? De hisz megtörtént! Mi? a boldogság! Ez a lényege: sokat kell rá várni, de megéri, s még a következőre várunk, addig a boldog percekre való visszagondolás juttat előrébb. S az a gondolat, hogy majd újra eljön...Mi? Hát a boldogság! Kit, mi tesz boldoggá? Nos, ez azon kívül, hogy emberfüggő, még függ mástól is: az egyén életétől. Akinek elég kevés szép jutott az élettől (inkább a sorstól) akkor őt bármi boldoggá tesz, ami embert boldoggá tehet. Ellenben aki hozzászokik a sikerhhez (nem nehéz hozzászokni!!) az olyan magasra fogja tenni a mércét, hogy nagyon. De érdekes módon az is sikerül nekik. Hiába, a szerencse nem mkit kedvel :P