Mai magyar temetőhasználat

Tisztában kell azzal lennünk, hogy a halottnak ezek után sincs igazi pihenése. Hiába állítjuk, hogy „örök nyugalomba helyezzük”, ez pl. a mai magyar temetőkerteket érintő rendelkezések szerint mindössze 25 év. A talajviszonyoktól függően, egyes tetemek teljes lebomlása még be sem fejeződött^[i][xii], amikor a sírját a hozzátartozói nem tudják (vagy nem akarják) megváltani, és a temetőgondnokság a sírhelyet eladja. Ilyenkor megengedett körülmények között két dolog történik: az előző emberi maradványokat egy dobozba szedik ki, és a temető jeltelen helyén közös sírgödörben elhantolják. (Ez a jeltelenség ugye ismerős? A feudalizmus korában a közönséges bűnözőket a kivégzésük után a temető árkában, vagy a kerítésen túl jeltelenül földelték el; korunkban, a hazánkban kivégzett 1956-os politikai foglyokat éjszaka szállították a köztemetőbe, ahol ismeretlen gödrökbe gyömöszölve elföldelték őket.)

A másik megoldás az, hogy az újra kihantolt sírgödör egyik hosszanti oldalfalában padmalyt, azaz fülkét alakítanak ki, és az előző tetem maradványait oda kotorják be, majd helyébe leengedik az újabb koporsót. Kevésbé megengedett módon pedig, a sír emberi maradványát a temető elpusztult koszorúinak gyűjtőhelyére, vagy zárt szemétgyűjtő konténerbe dobják. Előbbi helyről a kóbor kutyák húzzák-vonják szét - ez történt néhány évtizede a szegedi belvárosi temetőben, amely nagy sajtóvisszhangot váltott ki -; az utóbbi esetben pedig a szeméttelepre kerül. Fölmerül a természetes kérdés, hogy a folyamatos sírfölhasználás és újra rátemetés következtében, mondjuk egy évszázad múlva, amikor a gödör alján már elég padmalyhely sem lesz, a rengeteg csont hol fog elférni, és mi lesz az emberi maradványok sorsa?

A temetők használata már évszázadok óta egész Európában gond, különösen a köves, hegyes vidékeken, ahol alig van föld az elhantolásra. „A mind sűrűbben lakott városok, települések közepén túlzsúfolódó temetők egyre inkább veszélyeztették az élők higiénés biztonságát…” - írta Kunt Ernő. „A XVIII. századra már elterjedt az a nézet, mely szerint a korábbi századokból örökölt szokás nemcsak egészségtelen, de a holtak »nyugalmát« is zavarja, méltóságukat sérti.”^[ii][xiii]

Vizsgáljuk a következő változatot, amikor a tetemet elhamvasztják! A hozzátartozók a hamvakat tartalmazó urnát nem kívánják temetőkertben elhelyezni, lemondanak a gyász további foglalatosságairól. Az urna a krematóriumban marad és - finoman fogalmazva - egyszer onnan valahová kiürítik. Tételezzük föl a legjobbat, pl. más, hasonlóan járt hamvakkal együtt, egy közös gödörben elássák.

Ha a hozzátartozók a hamvakat elviszik, és valamilyen végtisztesség mellett korábbi halottjuk sírjába temetik, az óra változatlanul ketyeg, és a sír megváltási idejének lejárta után, a hamvakról újfent gondoskodni kell, vagy a már ismertetett sors vár rájuk. Amennyiben a hamvakat kolumbáriumba helyezik, a fülke foglalásának ideje tíz év, ezután ismét meg kell váltani. Csupán néhány nemzedékváltás, és a régi hamvakat már senki sem váltja meg, azokat a fülkéből végleg el kell távolítani. Az emberi maradványok ismét vándorútra kelnek.

Nagyon humánusnak tűnik az a megoldás, amikor szép virágos kertben, a közeli ravatalozóból idehallatszó lágy gyászzene dallamaira, az elhalt hamvait egy nyugvó szökőkút tartályába öntik, majd azt gombnyomásra működésbe hozzák, és a vízsugarak kimossák a növények közé. Prágában maga a hozzátartozó az urnából szórja szét a rózsák közé a hamvakat, amelyeket a jótékony eső mos majd a talajba. A hamvak akár így, akár úgy kerülnek a földre, nincs nyugalmuk, megindul a természetes körforgalmuk. Belekerülnek a talajba. Egyik részüket a televényférgek, rágcsálók, atkák hasznosítás nélkül forgatják, más részüket pedig, mint értékes tápsót a növények fölszívják, beépítik szöveteikbe. A virágokat metszik, gondozzák, elhalásuk után elégetik vagy komposzt lesz belőlük.

A hozzátartozók szeretteik elhamvasztott maradványait sok esetben otthonukban tartják. A lakótér valamelyik helyiségében vitrinben áll az elhunyt urnája, vagy kedves kertjében földelik el, ill. szórják szét a hamvait. Emberi maradványokat szórnak a folyókba, tavakba és a tengerekbe. Mások hamvait repülőről szülővárosuk fölött szórják szét. Az ilyen fajta megsemmisítést, a tetem-maradványokkal való foglalatosságot az emberi találékonyság tovább szaporítja.

Összehasonlításképpen, a Nagy Britanniában történt hamvasztásokról az alábbiakat tudtuk meg: „Ha kórházban vagy nyilvános helyen ér utol bennünket a halál, holttestünk kórházi halottas kamrába kerül, ahol pár napig marad, míg a szükséges teendőket elintézik és a temetkezési vállalat engedélyt nem kap a holttest elszállítására. Következik a temetés vagy az elhamvasztás. Az utóbbi népszerűsége egyre fokozódik. Angliában és Walesban 600 000 elhalálozás közül 70% hamvasztással ér véget.”^[iii][xiv].

A terjeszkedő társdalomban mind kevesebb a hely, főleg a halottak számára, akik már fölöslegessé váltak. Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb temetőrészeket szanálnak az épülő ipari létesítmények vagy lakótelepek javára. Ilyenkor a hivatal - korábban a tanács, most az önkormányzat illetékes osztálya - tudatja a hozzátartozókkal, hogy a temetőrész megszűnése miatt a sírokat fölszámolják, és aki igényt tart a további kegyeleti gyakorlatra, vigye el a halottját.

Ebben az esetben két dolog történhet. A fölszólításra nem reagálnak, vagy jelzik, hogy nincs szándékukban az újabb sírnyitás, áthelyezés. Ekkor a kiásott maradványokat valamelyik temetőben közös gödörben hantolják el. Ha a hozzátartozóknak kell a halottjuk, akkor vagy új sírt nyittatnak, vagy egy már meglévő sírba rátemetnek. Mindkét esetben elvégzik az exhumálást, a halott bolygatását.

„Bali szigetén hatalmas toronykrematóriumok gondoskodnak a halott látványos távozásáról[…] - írta D. Morris -; míg Kaliforniában a hibernálás jelent reményt arra, hogy a halottak egy napon újraéleszthetők lesznek. E tevékenységek hajtórugója az, hogy nem vagyunk képesek beletörődni a halál megmásíthatatlanságába.”^[iv][xv] Ez utóbbi esetben a tetemet fejjel lefelé helyezik el a folyékony hidrogént tartalmazó tartályban, hogy a gáz szökése esetén az agy mindenféleképpen fagyasztva legyen, és remélik, hogy ha eljön az idő, amikor az elhalt betegsége gyógyíthatóvá válik, a tetemet újraéleszthetik. (Tudni vélik, hogy némelyik mélyhűtött tetemen közben hullafoltok jelentkeztek.)

Mindezt nem elrettentésül és főleg nem pejoratív ítélettel írtuk le. Ma ezek a tetem eltüntetésével járó, a polgári társadalmakban elfogadott, leghumánusabb eljárások közé tartoznak.