Juhász Gyula
2006.07.24. 20:14
Juhász Gyula
Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Milyen volt...
Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Emlék
A szálló évekkel Sok minden megy el, De a szív, a koldus, Tovább énekel.
Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tűnt szépek után!
Ami emlék, szebb is, Mint az, ami él, Romok is ragyognak Hűs hold fényinél!
Szerelem volt
Oly messze, messze, messze már, Hol az öröm s madár se jár, Hová a vágy is elhervadva ér el, Oly messze, messze, messze vár.
Szerelem volt a neve régen, Tavaszban, éjben vagy mesében, Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves, Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.
Idegen sírok közt
Megyek a dombon, míg elér az estve, Valami régi, holt nevet keresve. Áldott legyen, Ki szeretett s most álmodik feledve.
A sírokon túl barnuló barázda, Tavaszi álom, vén paraszt kapálja. Áldott legyen S legyen szegénynek boldog aratása!
S még mielőtt az estve rámrohanna, Egy név mered rám régi hanton: Anna. Áldott legyen! Most cseng az esti vágy lélekharangja!
A reménytelen
Virágot, szerelmet, Pénzt és dicsőséget, Örömet és erőt, Fiatalos, büszke hitet Másnak adtál, élet.
Jussomat, az ősit, Melyhez jogom tartom, Odadobtad másnak, Szép szerencse kegyesének, Éljen és akarjon!
Senkinek és cenknek Adtál minden szépet, Pedig méltó dallal, Mélyenzengő diadallal Én díszítlek téged!
Most utolsó gőggel, Mit el nem vehetnek, Koszorút, keresztet, Tűnő, fájó ifjúságot, Éneket és kedvet
Odadobom mind, mind, Nesze semmi, fogjad S hagyj békét örökre A távoli száműzöttnek, A kitagadottnak.
Falusi állomás
Kis állomás az álmos őszben. Várok, de nem tudom, mire? Ködvár előttem és mögöttem, A szép napokból rég kijöttem, Mindegy: közel vagy messzire!
Ha itt maradnék bánatommal, Mi haszna és ha elviszem, Véle ébred a szürke holnap S a messzezengő távoloknak Csak gyászt zeng vissza vert szivem.
Kis állomás az álmos őszben, Valaki ott fenn zongoráz, Az életemet veri csöndben, Egyhangú lassan ott fölöttem, Ilyen lehet kis temetőben Sírok fölött, ha a szél dudorász.
|