Fény

       Lassú léptekkel az ablakhoz ment, kinézett a városra. „Fények” – gondolta – „Fényesen kivilágított utcák. Parányi glóriát fonnak a lámpák az emberiség feje fölé…mintha ez megvédené őket…”

       Már egy óra is eltelt, de Ronay törhetetlenül, gondolataiba merülve állt. Mindig kimért volt. Kimért, és rideg. Úgy gondolta, hogy az életben már mindent elért. Legalábbis az emberek, és a világ felé ezt mutatta, mert lelke mélyén, annak is elrejtve a legapróbb zugában, tudta, hogy nincs semmije. „Semmi” – gondolta – „Egyre több helyet foglal el a világban. Az én világomban…hm…semmi. Olyan, mint sok apró, megfoghatatlan, kusza kép, mik kis szárnyaikkal eltűnnek a messzeségbe, s magukkal visznek valamit. Kilopnak az emberből értékeket. Megfosztják a halandót attól, mi halhatatlanná teszi. Egy üres tekintet…kifejezéstelen arc, mely már nem mutat semmit…”

       Amilyre gondolt. Úgy szerette, mint soha senkit. Szerette, és igen, szerelmes volt belé. Ez a faházikó volt az ő kis helyük. Itt beszélgettek, nevettek, játszottak és szenvedélyesen szeretkeztek a kandalló előtti nyikorgó padlón…

       Megtett érte mindent, de Amily elment. Tiszteletben tartotta a lány döntését, nem akarta erőszakkal magához láncolni. Amily fiatal volt még, karrier előtt állt, és lehetőséget kapott. Lehetőséget, távol az otthonától, távol Ronaytól. És elhagyta őt.

       Azóta Ronaynak semmije sincs.

       A Holdra nézett, mely szinte barátságosan vetette fényét az emberekre. Majd Ronay tekintete az ablakra tévedt. A legördülő esőcseppek fürge táncát figyelte. „Gyöngyök” – gondolta – „Millió fényes gyöngy. Mintha nászra készülnének. Azért születnek meg, hogy pillanatok alatt egybefolyva megleljék egymást, s lassan, egyesülve elérjék a véget…”

       Éjfélt ütött az óra, a folyosóról halk koppanásokat halott. Figyelte a kilincset, ahogy lassan lenyomódik. Ronay a sötétben egy nő alakját vélte felfedezni. A nő egyre közelebb jött, de mielőtt fényt ért volna arca, megállt. A férfi figyelmesen nézte, végül megszólalt:

-         Mondd, ki vagy, és miért jöttél?

-         Shamelin vagyok. Hát nem is sejted Ronay? A Hold, az eső, a nász…

-         Ez lehetetlen… - vágott közbe hitetlenkedve a férfi.

Megmerevedett. Érezte, hogy valami ránehezül a testére, a lelkére. Nem tudott mozdulni, nem engedelmeskedtek izmai. Csend volt. És ez a csend körbevette Ronayt. Maga a semmi volt, maga a halál.

-         Nem érted, Ronay? A nemesebb természet által az emberben életre kel a magasabb vágy, a szenvedélyek szenvedélye, a remények reménye, hogy hozzájáruljon az életnek szebbé tételéhez. És leigázza a benne lakozó állatot. De te…te más vagy. Nem tartozol ide. Egy halott világ ez számodra, mely a fagyos ürességet hordozza.

       Shamelin közelebb lépett a férfihoz. Ronay hátat fordított, az ablakon kémlelt kifelé, szótlanul.

-         Nézz rám! – kérte a nő.

Shamelin a férfi mellé állt, lágyan megfogta arcát, és maga felé fordította. Érintése meglepte Ronayt. Melegség járta át testét. A nő ujja szinte égette bőrét, s lassan a szemébe nézett. Két vörösen izzó, fényes szempár nézett vissza rá. Tiszta, könyörtelen, gyémántkemény, mint a halál. „Harmónia” – gondolta – „Fájdalom, kegyetlenség, tudatosság, következetesség. Ez lényed összhangja…”

       Ronay körbefonta a nő derekát, végigsimított éjfekete, földig érő haján. Szemét lehunyta, közelebb vonta magához Shamelint. „Lángok” – gondolta – „Szép és fenséges, fájdalmas és veszedelmes. Ki közeledbe lép, perzselten tántorodik hátra. Lángokat érintek”

       Csókján a pokol tüze hasított végig, s mire a férfi kinyitotta szemét, a nő eltűnt.

       Ronay már tudta, mi az élete, hol az ő világa. Felemelte a telefont. És tárcsázott…megvárta, míg a vonal végén felcsendült az ismerős, édes hang.

-         Amily, szeretlek. Szeretni foglak mindörökké.

Majd halk koppanással letette a kagylót. Kiment a házból, kis idő múlva visszatért. Benzinszag áztatta el a szobát. Még egyszer lenézett a városra, majd az asztalán heverő gyufa után nyúlt. Körbenézett kis faházában…

        „Fény” – gondolta…